Újvidéki arcok

Itthon is szívesen nézem és fotózom az embereket az utcán, érdekelnek az arcok, a sorsok, amelyeket mögéjük gondolok. Ez a szórakozás külföldön még érdekesebb tud lenni, nem mulasztom el, ha alkalmam nyílik rá. Főleg egy olyan országban járva, amellyel sok minden összeköt minket és amelytől sok minden elválaszt is egyben. Egy olyan országban, ahol harminc évesek a háborús veteránok és ahol hivatalos nyelv a magyar.
Íme néhány fotó Újvidék és Pétervárad utcáiról, hétköznap, hétköznapi emberekről.
Hogy nagyobb számban fordulnak elő idősebb vagy nehezebb sorsú emberek, az ne tévesszen meg senkit, csak az én szubjektivitásomnak köszönhető, Újvidék egy modern, élő és fejlődő nagyváros, sok jómódú emberrel, fiatallal és gyermekkel. A magyarok viszont elfogytak, az utcán egyáltalán nem hallani magyar szót!

Ezeket az arcokat mi többnyire már csak a hetvenes évek fotóiról ismerjük. 

A társadalmi rétegek között itt is hatalmasak a különbségek!

Újvidék 2021-ben Európa kulturális fővárosa szeretne lenni. (S mellesleg a hölgy sem utolsó)

Mindenki az épületek előtt, a szabadban dohányzik. Pedig Szerbia nem is EU tagállam.

Mintha csak otthon lennénk! Igaz, hogy a naspolya nem annyira divatos, de a használt telefont nálunk is így árulják a zöldségpiacon.  

Az ószer. Nem tudom, szerbül hogy mondják neki. Amúgy pedig elég sokkoló, hogy a cirill és a latin írást is használják, sokszor egyazon plakáton, utcanévtáblán.

Miért ne?

Kukucs!

A bácsi végigolvasta a sajtót és a belvárost. Minden nap láttam, hol itt, hol ott, mindig ugyan ebben a pozícióban. 

Úgy látom, szerbek is ilyen arckifejezéssel jönnek ki a városházáról!

   Gyanítom, hogy ő tudna mesélni ezt, azt!