2012. február 21., kedd

Mese az utolsó üzenetről - Tale of the last message

Próbálkozom én is egyet ebben a témában, fogadjátok ehhez mért elnézéssel!

10 megjegyzés:

  1. Szerintem egész jól összehoztad a szöveget az elhaladó nénivel!

    VálaszTörlés
  2. Igen, jó lett. Érdekes, egyedi ötlet és remek kivitelezés.

    VálaszTörlés
  3. K0nyvborító hangulata van, és jó is lett!

    VálaszTörlés
  4. Libabőrös lettem, de komolyan.Van egy 1946 -os távíratom a családi levéltárban amit a nagyapám írt haza az orosz fogságból, ugyailyen tintaceruzával, hasonló cirádás betűkkel...
    Nagyon jó az ötlet és a kivitelezés is, szerintem még 'próbálkozzál' mert jó designeri képességeid vannak.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon-nagyon tetszik az ötlet és a kivitelezés is!
    Érzelmi töltetet hordoz, nem is keveset!

    VálaszTörlés
  6. Egy jól sikerült próbálkozás! Szerintem érdemes folytatni.

    VálaszTörlés
  7. Ügyes nagyon!
    Elég nehéz ezeket összehozni, le a kalappal!

    VálaszTörlés
  8. - egy asszony elindult, és csak megy, nem tudni hová... nem látszik az út vége, tkp. semmi sem látszik, csak a behavazott és göröngyös (itt tényleg göröngyös, na!)terep. Erről a menésről nekem eszembe jut:
    a. egy kép (nem fotó) egy falon (vajon hol a csudában lehet most???): egy idős házaspár ballag elég idillikusan, ugyanakkor mélységesen beleveszve a saját kultúrába egy mezőn (személyes érintettség)
    - egy film (Riazanov: Kétszemélyes állomás): egy nő megy át a hídon elszántan, már-már fanatikus megszállottsággal egy épp csak hogy felvillant, de máris eltűnt életlehetőség-szerelem-boldogság után, semmivel sem törődve, jöjjön bármi...

    - a fotós kirajzolja a szürke horizontra a majd' százéves üzenetet (bizony Csaba, a tintaceruza, a sajátságos betűk, mint megannyi jegyei az eltűnt időnek, amelyben olyannyira összeolvad minden, mint ahogy száz év múlva bennünket sem lehet már egyénenként beazonosítani és megkülönböztetni egymástól), de Rózsika csak megy és megy. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nincs határozott cím, viszi a csomagot abban a meginghatatlan hitben, hogy odaadhatja annak, akinek szánta...

    VálaszTörlés
  9. Köszönöm szépen mindenkinek! Külön köszönet ezért az utolsó bejegyzésért! Valójában a kép megalkotásának folyamata sokkal prózaibb, mint általában az ilyen folyamatok lenni szoktak.
    A táj banális volt önmagában, ezért belemontíroztam a távolodó alakot. Így viszont túlságosan is élethű lett, valahogy éreztetni kellett, hogy ez nem igazi fotó. Többféle textúrával próbálkoztam, aztán beugrott ez az ötlet, amihez kerestem egy megfelelő levelet a frontról. A papír régies hatása nem tűnt elégnek, a végeredmény egy újabb fedvénynek köszönhető.
    Az érzelmi háttér viszont saját tulajdon, olyanok neveltek, akik tudták milyen évekig várni valakire, aki talán már nem is él....

    VálaszTörlés