2014. február 18., kedd

Őzek - Roe Deers



Általában a laikusok nem olvassák el a vadásztörténeteket, eleve elriasztja őket az előre látható véres végkifejlet. Így aztán azt sem értik, mit lehet szeretni a vadászatban, mi benne az izgalom, a kaland. Kimondottan az ő okulásukra írtam ezt a pár sort az én vér nélküli vadászatomról. S persze azért is, mert jólesett újra végigélni, amíg írtam.

„Tizenegy óra felé jár, s mintha kicsit kezdene kiderülni az idő. Reggel óta taposom a lucskos, olvadozó havat a ködben, s már kezd elegem lenni belőle. Számítottam valami javulásra, elég magasan járok már az oldalban, s néha az embernek sikerül a medencét kitöltő párapaplan fölé jutnia. A színek kezdenek éledezni, talán fölöttem még a nap is süt. Persze kell még kapaszkodnom egy jó darabon, s hálás vagyok az ötletért, hogy ma mászóbotot is hoztam, mert még így is csak kicsin múlik néha, hogy vissza nem csúszok a völgybe. Időnként hátratekintek a vállam fölött és elképzelem, hogyan viselné a Canon s az optikák a százötven méteres szánkózást. Gondolatnak is ijesztő! Néha azért is meg kell állnom, mert egyszerűen elfogy a levegő. A cigisek ilyenkor megjegyzik, na, igen, kevesebbet kellene szívnom, de nekem még ez a gyenge kifogásom sincs, el kell ismernem magamban, nem lennék jó zerge. Beláthatóbb célokat tűzögetek ki magam elé, hogy például addig a száraz fáig még elmegyek, csak ott pihenek meg. Aztán legközelebb már csak annál a kis kiugró sziklánál, s onnan már látszik a gerinc. De épp ideje is, mert a hátamon folydogál az izzadtság lefelé. Mikor elérem a gerincen futó erdei utat és a túlsó oldalon belépek a szép, öreg bükkösbe, mintha hirtelen egy másik világba érkeznék, ragyogóan süt a nap, hó csak alig-alig, s éppen a lábam előtt billeg egy szépen kinyílott hunyor. A hegyvidék ilyen, sokszor az ember megjárja mind a négy évszakot egyetlen túra alatt! A környezet nem túl ideális, mégis lefotózom a virágocskát, már csak azért is, mert ez az első az idén. Ezzel is telik az idő, helyre szuszogom magam és lehűlök egy kicsit legalább. S ahogy tovább lépek meg is áll a lábam a levegőben, előttem a fák között az az ismerős fehér villanás megdermeszti bennem a mozdulatot. Szarvas! Nem szarvas, őz. De nem is egy, legalább négy. Szerencsém van, mert a 70-300-as objektív van a gépen, nem kel cserélgetni, de egyben balszerencsém is, mivel az őzek tőlem elfelé mozognak. Igaz, nagyon lassan, egyáltalán nem sietve. Hogy a fenébe van ez, nem értem! Soha még elő nem fordult, hogy éppen felém mozgott volna bármiféle vad, hogy csak szépen bevárjam, s jól képen fotózzam, mindig csak elfelé! De ez már ilyen! Megvárom, hogy egy kicsit eltávolodjanak, addig is figyelem a terepet, hova kellene eljutnom ahhoz, hogy jól rájuk lássak. Aztán előre lopakodom vagy nyolc-tíz lépést. Nem egyszerű, mert erősen lejtős a terep és elég száraz az avar is, nem lehet csendesen lépegetni. Tovább aztán nem tudok menni, mert meglátom őket. Állnak és nézelődnek. Én is állok. Lassan emelem a gépet a szemem elé, tűrik. Végigfut a szemem a kereső alsó részén, a beállítások jók. No, lássuk mi lesz ha exponálok.


Semmi. Meg sem billentik a fülüket a keccenésre, pedig nincsenek messze, talán húsz lépésre. De érzem, hogy a szél a homlokomat hűti, tehát felőlük fúj, szagot nem kapnak, s a nap is hátba süt nekem, az arcom, szemem, s főleg a szemüvegem árnyékban van, nem árul el. Egy darabig álldogálunk így, egymást méregetve, én csinálok még pár képet, de csak hogy ne álljak tétlenül, mert a belógó ágak miatt nem lesz komoly fotó belőle. Aztán mégiscsak tovább mendegélnek, de nem tudok utánuk menni, mert észreveszem, az előttem lévő négy állaton kívül még legalább ugyanannyi van szétszéledve a fák között. Viszont nyugodtak, csendben szedegetnek. Mikor mindnek lenn a feje, mégis lépek egyet-egyet. Próbálom kitalálni, van-e az avar alatt száraz ág, ami elpattanhatna, de szerencsém van megint, nem csapok zajt. Egy helyen nincs takarás vagy 6-8 méteren, de úgy döntök, mégis megkockáztatom, mert elmennek végleg. Megállok a kiszemelt helyen és próbálom gyorsan elemezni a harci helyzetet, ki hol áll, ki kit lát. Nem annyira rossz! A jobbra alattam lévők nyugodtak továbbra is, takarásban a fejük, nem láthatnak meg De hol van a többi? Egy darabig semmit nem látok, aztán észreveszek egy fura valamit a dombhajlat mögött. Egy őz háta az, de hol a többi része? Legel, a feje lent van, de melyik irányba áll? A 300-a telében jobban látszik, jobbról fehérebb, tehát balról van a feje, s meg nem láthat, míg legel. Ha a többiek meg nem ijednek s el nem viszik, talán rá tudok menni. Na, akkor rajta! Fiatal bakocska, talán még nem elég tapasztalt s van valami esélyem. Egy darabig figyelem, próbálom eldönteni hány másodpercig legel, milyen időközönként emeli fel a fejét s eszerint előre haladni, nehogy éppen mozogjak, mikor körülnéz. A harmadik felpillantásnál már jóval közelebb vagyok, észrevesz, egy darabig bámul, de aztán folytatja a legelést. Nem ismert fel! A terepszínű ruha mégiscsak számít valamit. Ha lesz időm, lefestem ezt a mászóbotot is valami normális színűre, most ezüst-fekete, nem éppen jó.  No, még három lépés. Most már jobb helyen vagyok, de még kellene egy pár méter. Vagy egy 600-as tele! De persze az álom, így próbálok tovább lopózni. Mikor éppen néz, abban a helyzetben merevedek meg, amiben éppen vagyok. Sokszor elég kényelmetlenül, alig várom, hogy letegye a fejét és válthassak a testhelyzetemen. Egyszer csak érzem, figyelnek. Egészen jobbról az egyik őz engem fixíroz két fa törzse közül! 



Na, menj már, kicsike, nem akarok rosszat! Egy suta, ami baj, mert azok sokkal figyelmesebbek, mint a bakok. De ő sem ismer fel, néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc után eltűnik a feje a fák közül. Tovább lehet osonni. Teljesen elfog a vadászláz, a torkomban dobog a szívem, remeg a kezem is, de már közel vagyok. Talán közelebb is, mint illene! Ha a kis bak felemeli a fejét, biztosan felismer, s kimegy a világból, tehát egyetlen lövésre lesz csak idő! Letámasztom az objektívet a botra s az állat hátára próbálok élesíteni de nem megy, túl egynemű, nem találja az autofókusz, minduntalan elcsalja egy belógó száraz ág. Átpöccintem manuálisra, s próbálom kézzel minél pontosabban beállítani. S ekkor felemeli a fejét, egyenesen a szemembe néz. Most!



Exponálok, de nem ugrik el, én meg majdnem hangosan elnevetem magam, mert az orrán maradt egy száraz bükkfalevél! Nagyon kedves! Gyönyörködöm benne még egy kicsit, míg lassan el nem vonul, s közben gondolatban magamat is jól lehordom. Mi a fenét legelhetne az őz ebben a kopár tölgyesben, he? Normális vagy? Ezek az őszi makkot szedegetik, te nagyokos! Nem baj, mert a kép megvan! Jobb lenne, ha tisztább lenne az előtér, de ne legyünk telhetetlenek. Ez is több, mint amit a mai naptól vártam! A többi állat megközelíthetetlen, így hát nincs más hátra, mint előre, vagyis csendesen lelépni a színről. Nem szeretem megriasztani az állatokat, a visszavonulást is a lehető legóvatosabban csinálom. Ez most ki is fizetődik, az utolsó percben még kibukkan egy fiatal bak feje egy tuskó mögül, lövök még egyet rá búcsúzóul, s végleg elköszönök az őzektől! Éljetek boldogan, szaporodjatok, sokasodjatok! Én mára kivadásztam magam, a magam csendes, állatbarát módján!




5 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a történet, végig izgatott voltam, sikerül-e jó kép. Sikerült!
    Nekem is volt a közelmúltban egy hasomló sztorim, csak az gyorsabban lezajlott.
    Tetszettek a képek!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó, izgalmas történet remek fotókkal. Valami ilyesmire vágyom én is, remélem egyszer lesz szerencsém.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Erzsó! Csak kitartás, biztosan neked is lesz szerencséd ilyesmihez!

      Törlés
  3. Nagyon jó fotók, és tényleg egy vadászat történetét irtad le. Gratula, csak igy tovább!

    VálaszTörlés