Kelet-Európa hátsó udvara. Ez a környezet egyszerre ijesztő és megható: távolról (és fényképen?) beélhetetlen, rideg, kopott, embertelennek látszó helyek. A mindennapi használatban (és a fényképen?) valamelyest mégis megszelídülnek, megmutatják kopottságukban is élni akaró arcukat, igyekezetet a használhatóságra és kedvességre: rosszul tervezett, könnyen széteső, balesetveszélyes csúszdák... melyek valamikor egy ötlettelen és sematikus várostervezés maradványaiként vegetálnak és roskadoznak itt. Kedvesek ezek, vagy voltak-e valaha is azok??? Most persze, sokkal inkább egy szellemváros otromba tákolmányainak mutatnak, semmint emberekkel, élettel teli lakókörnyezet használható elemeiként. Szellemváros és élő város eklektikája. Vajon meddig?
Mindörökre! A város alaptulajdonsága, hogy mindig a saját romjaira építkezik, nem lehet másként. (Esetleg Le Corbusier Chandigarh-ja lehetne a kivétel, ha működne) A ma még élő városelemek is így végzik majd. A múlt otromba csontvázaiként még egy darabig kapaszkodnak a jelenbe, aztán végük. Nincs benne semmi különleges, de mégis meghat valami módon. Talán azért, mert az életünk egy darabkáját is magukkal viszik! Köszönöm a hozzászólást!
Jó kis csúszdagyűjtemény.:-) Az Udvarhelyi sétatéren Matild volt a csúszda neve gyerekkoromban és elefánt formájú volt.
VálaszTörlésKelet-Európa hátsó udvara. Ez a környezet egyszerre ijesztő és megható: távolról (és fényképen?) beélhetetlen, rideg, kopott, embertelennek látszó helyek. A mindennapi használatban (és a fényképen?) valamelyest mégis megszelídülnek, megmutatják kopottságukban is élni akaró arcukat, igyekezetet a használhatóságra és kedvességre: rosszul tervezett, könnyen széteső, balesetveszélyes csúszdák... melyek valamikor egy ötlettelen és sematikus várostervezés maradványaiként vegetálnak és roskadoznak itt. Kedvesek ezek, vagy voltak-e valaha is azok??? Most persze, sokkal inkább egy szellemváros otromba tákolmányainak mutatnak, semmint emberekkel, élettel teli lakókörnyezet használható elemeiként. Szellemváros és élő város eklektikája. Vajon meddig?
VálaszTörlésMindörökre! A város alaptulajdonsága, hogy mindig a saját romjaira építkezik, nem lehet másként. (Esetleg Le Corbusier Chandigarh-ja lehetne a kivétel, ha működne) A ma még élő városelemek is így végzik majd. A múlt otromba csontvázaiként még egy darabig kapaszkodnak a jelenbe, aztán végük. Nincs benne semmi különleges, de mégis meghat valami módon. Talán azért, mert az életünk egy darabkáját is magukkal viszik!
TörlésKöszönöm a hozzászólást!